2011 november végén járunk és úgy határoztam naplót írok. Illetve azt határoztam el, hogy írni fogok, mert két választásom van, az egyik, hogy írok és a humoromnál maradok a második opció pediglen, bekattanok és Lopót híján a Gizella úton flangálok majd fel s alá köntösben a hajnali párás fagyban.

Tünde az egyik barátnőm, aki lényegében tavaly avanzsálódott barátnőmmé. Ez úgy lehet, hogy akkor találkoztunk legelőször, de mint a filmekben csak kicsit máshogyan, első beszélgetésre „szerelem”. Ő azok közé a nők közé tartozik, akik igenis megértenek engem, akik hasonszőrűek mint én, és akik társasága nagyon is komfortos számomra. Szóval Tünde barátnőm, aki azóta követi nyomo(ro)n sorsomat, mióta ismer, azaz kőkemény egy kerek éve, mindenben támogat, amiben csak tud. Szellemileg és ötletileg.Idén, mikor is szeptember 11-én betöltöttem a krisztusi koromat, azt mondta

-          Neked el kell olvasnod a Terézanyut! Annyira tetszene, pont olyanok mint Mi vagyunk. Azt hisszük, hogy egyedül vagyunk ezekkel a problémákkal, gondokkal és gondolatokkal de nem!

Éppen ezért felbuzdultam az ötlet hallatán, végül is már annyi ideje ülök itthon egy helyben és annyira nem tudom, hogy merre van az arra, gondoltam ezzel a plusz íráshalmazzal és infóval hátha okosabb leszek. Egyik hétvégén az egyik bevásárlóközpontban ténferegtem, mikor is beugrott az egyik könyvesbolt láttán, megveszem magamnak ezt a könyvet. Lelkesen kerestem és kutattam, míg végül rátaláltam. Vagy az talált rám? Nehezen beszerezhető példány, hiszen a filmet már jó pár éve leforgatták belőle, amit azóta többször is láttam, mégis nem is tudom, valamiért sohasem jutott az eszembe, hogy ez könyv formájában is megjelent. Vagyis pontosítok! A könyv alapján készült a film, de én erről mit sem tudtam és sejtettem. A könyvvel a szatyorban hazafelé baktattam és azért nem ugrottam neki hirtelen, szépen lassan elkezdtem bele-bele olvasni. Esténként lefekvés előtt és napközben, ahogyan időm és kedvem engedte.

Lényegében nem akarok semmilyen koppintós történetet, vagy hajazni eme könyvre. Úgy is csupán silány másolata lehetnék. Minden esetre minden este, mikor is álomra hajtom a fejemet, boldogsággal tölt el a gondolat, hogy de jó! Nem vagyok egyedül! Ugyanis valahogyan az évek alatt, mindig az volt az érzésem, hogy én nem vagyok más, nem lehetek más, csakis egy ufó. Mint a Magyar Népmesékben a szegény a lány, aki elment a királyhoz, olyan fílingem volt. De én azért vagyok ufó, mert hát az vagy van, vagy nincsen, minden esetre valami behatárolhatatlan űrlény, akit már láttak is meg nem is. Járt is a földön, meg nem is. Valahogyan én is így képzeltem el magamat ezen a hatalmas nagy bolygón. Engem mondom tuti teleportáltak valami gigantikus nagy monstrum gépezetből, és az évek alatt itt felejtettek. Vagy lehet csak kísérleti alanynak szántak, és odafent tök jól boncolgatják a mindennapi életemet, a hogyan viszonyulok embertársaimhoz és a földi léthez kérdéskörében. Örül a lelkem, és megnyugvást jelent némiképp eme iromány, igaz még ezt megelőzően a Bridget Jones Naplója is mosolyra fakasztott, igaz Nekem a filmben nem tetszett a túlsúlyosra felhizlalt színésznő. De mindegy.

Tehát, mióta olvasom a könyvet, érdekes dolgokra lettem figyelmes. Megfigyeltem magamat, ami teljesen természetes és szokványos dolog nálam. Elkezdtem magamban beszélni. Vagyis nem hangos beszéd ez, hanem inkább tollba mondás magamban, magamnak. Érdekes és vicces történetek a mindennapjaimról, amivel elszórakoztatom a saját elmémet. Mivel már annyira elfajulni látszik ez az információ áradat a fejemben, gondoltam papírra vetem, hátha sikerül megszabadulnom Tőlük, illetve mosolyt csalni a saját magam, vagy mások orcájára. Az én életem némiképp azért eltér Jones és Terézanyu történetétől, de lényegében maga az indíttatás, azt hiszem egy és ugyanaz. Leírom ezt az egészet, és pár év múlva, remélhetően inkább hónapokban reménykedem, előveszem ezt a pár oldalas macskakaparást, és hatalmas nagy bölcsességgel magamban nyugtázom, hogy igen. Igen, igen! Honnan jöttem és hová jutottam. Na ez a hová jutottam kérdés, már most nagyon foglalkoztat, amit most ugye nem láthatok. De akkor, mikor is olvasom ezeket a sorokat, akkor, ami mint tudjuk nem most van, akkor már nagyon jól tudom, hogy hol vagyok és mit csinálok. Mert jelen pillanatban tudom, hogy most hol vagyok és mit csinálok. Zugló egyik albérletében lázasan laptopot és word dokumentumot ragadtam és írásnak adtam a fejemet. Maga az elhatározás ugyan tegnap fogant meg a kisagyamban, de idő hiányában nem kezdtem bele. Na jó! Tényleg túloztam, hiszen egy munkanélküli szájából érdekesen hangzik mindig ez a mondat, azt hiszem nem is az idő hiány, hanem maga az elhatározás volt kárcsú. Mert nézzük csak, igen! Reggel fölkeltem, ami elég nehézkes nálam. Mostanában hiába van beállítva az ébresztő a telefonomon, mindig szundiztatom magamat még vagy fél órán keresztül, aztán jobb esetben dél körül már el is jutok odáig, hogy túl vagyok a reggeli előkészületeken és a kutyám és én, teljes harci díszben állunk az ajtóban egy rövid, de annál tartalmasabb és velősebb sétához. Utána következik, az állás hirdetések átfésülése.

Apropó, hirdetések! Aki már keresett állást, azt tudja, hogy ez mit jelent. Meglehet azonban, hogy csak én csinálok valamit rosszul, és nyugodtan szóljon az, aki nem ért ezzel egyet, de valahogyan a normális és tisztességes álláshirdetések, kiveszőben vannak a mai világban. Az, aki most ezt megcáfolni szeretné, annak előre bocsátom, hogy ez az én utóbbi, röpke és uszkve, ha jól saccolom és számolom 2 éves megfigyelésem.Az elsődleges szűrő a kerületekre szűrés, aztán szavakra, később megnézem mi a mai termés és a végén jön a totális felismerés és ellentmondás magunkkal szemben, hogy nem adom fel. Aztán pár óra a gép előtt és mindjárt megbocsátóbbak leszünk magunkkal és beismerjük, hogy na jó. Kicsit feladom, de majd holnap határozottabb és szigorúbb leszek magamhoz és nem hagyom hogy önön magam feladja önön magát. A keresgélés után fellépek az „arckönyve”, mert itt jó barátok és ismerősök fogadnak. Vicces napi történetek, kiírások és a többi. Engem most meghívtam Scrabble-zni, erre a felkérésre természetesen nem mondhattam nemet. Arcoskodtam, már az elején, hiszen a szószátyárok szintjével kezdtem úgy, hogy azt sem tudtam mi a játékszabály. Pár óra betűjáték után végül konstatáltam magamban, hogy besötétedett. Az ember a négy fal között néha elveszíti a valóság érzetét és kapcsolatát a külvilággal. Lehúztam a redőnyt, annak ellenére, hogy legbelül az volt az érzésem, hogy de fura, hiszen nemrég húztam csak fel! Elment megint egy nap, igaz úgy nem nehéz, ha a fél napot az ágyban tölti az ember lánya. Na jó, akkor foglalkozzunk magunkkal kicsit. Lábápolás. Megengedem a meleg lábvizet, áztatom a lábamat erre a zárban fordul a kulcs. Hazaért párom a munkából! Gyorsan összeszedem magam, mint aki tudja, hogy mit is csinál és teljesen tudatában van élete mindegy egyes apró mozzanatának és szegmensének.

A párom, akivel másfél éve találkoztunk, egy nem mondom meg milyen nevű cég egyik kereskedelmi vezetője. Ezalatt az idő alatt, részben én is a cég tagjává váltam, na nem úgy! Igaz néha annyira tele van a tököm nekem is az egésszel, hogy meg is mondtam neki, lassan én is fizetést kérek a főnökétől azért, amiért a napi sz..t és batyut hazahozza és a gyönyörűen feltakarított nappalinkban megérkezése után, kibontja és beteríti vele a  tisztítóból most elhozott szőnyegünket. Tudom! A társ, jóban és rosszban is társ, ezzel én is így vagyok. De mit szépítsem, voltak időszakok, amikor igencsak kevés volt a jó, viszont annál több a rossz. És akkor nehéz táplálkozni bármiből is. Párom belép az ajtón, és én, mint egy detektor, vagy mint a Terminátor felmérem a helyzetet, én is kielemzem az emberemet. Az ajtóban áll Ő, egy 178 cm magas férfi, fekete hajjal, kék szeme alatt, a tegnapinál 1 cm nagyobb karikákkal. Tekintetéből és a magával hozott aurából megállapíthatjuk, hogy a mai, nem az Ő napja volt. Mayday. Mayday! Bekapcsol a vészvillogó az agyamban és mint szerető társ, rögtön a segítségére sietek. Először is köszöntöm, aztán finoman puhatolózva érdeklődöm hogyléte felől és a tudomására hozom, hogy amennyiben esetlegesen, szeretne nekem lelki terheteket elmesélni, abban az esetben nagyon szívesen meghallgatom.

A „társam” egy „kemény”férfi! Röpke másfél évünk alatt megtanultuk egymást kezelni. Illetve pontosítanék, még most is tanuljuk, ez egy never ending story….Nehéz dió! Nagyon nehéz dió! Olyan ez, mint emlékszem gyerekkoromban volt az a műanyag játék, imádtam! Az a gömb alakú, belül üreges műanyag csoda, amit ketté lehetett szedni, mert az oldalára különböző alakzatokat vágtak és a kis kör, négyzet, csillag stb alakzatok helyére bepasszintható volt valamelyik forma. Az a gyerek, aki tudta melyik, hová illik és való, az nagyon ügyesnek számított, még ügyesebb volt akkor, amikor ezeket a formákat a megfelelő helyre, pontosan be is tudta illeszteni. Na, mi pontosan ez a játék vagyunk! Ő mondjuk egy csillag alakzat a gömbön, én meg vagyok a kör alakú forma. Sok-sok időbe tellett, amíg megértettük, hogy hiába akarjuk magunkat átpréselni a másikon, vérverejtékes munkával, nem fog menni. Ezért hát elfogadtuk egymást olyannak, amilyennek és már csak nagy ritkán, mint akiknek teljesen elmentek otthonról és semmit sem tanultak semmiből sem, mi azért mégis csak megpróbáljuk a csillagba benyomni a karikát, vagy éppen fordítva.

Este álomra hajtottuk a fejünket, helyesbítek. Én olvastam, párom forgolódott, pedig hulla fáradtan feküdt le. Kérdezem Tőle miért nem tud aludni, mire azt feleli, megint felbosszantotta magát a napi eseményeken. Hurrá! Tör fel belőlem az érzés és egyre kisebbnek kezdem érezni, az amúgy nem kicsi memory habos matraccal ellátott ágyunkat, hiszen immáron, máris hárman vagyunk az ágyban, a barátom, a főnöke és én, átvitt értelemben persze….

-          Valamit sportolnom kellene, vagy kellene valami hobby. Régebben mindig volt egy cél, most meg nincsen semmi más csak a munka. Anno dolgoztam, de arra gondoltam, hétvégén megyek motorozni, most pedig szinte hétvégém sincsen.

-          Akkor hétvégén motorozni megyünk?- kérdeztem és próbáltam viccesre venni a figurát.